Egyre többen érezzük, egyre többen mondjuk: valami megváltozott. Nem a világpolitika színpadán, nem a gazdasági mutatókban, hanem itt, bennünk, a mindennapjainkban. Egyfajta láthatatlan, de nehéz takaró ereszkedett Magyarországra, amelyet a gyűlölet, az irigység és az apátia szőtt. Elég csak kilépni az utcára, felszállni a buszra, vagy – talán a legborzasztóbb tükörként – kinyitni a közösségi médiát. Ahol egykor párbeszéd volt, ott ma acsarkodás van. Ahol mosoly, ott közöny. Ahol segítségnyújtás, ott káröröm.
A csendes mérgezés
Ez nem egy pillanat alatt történt. Ez egy lassú, csendes mérgezés folyamata. Nem egyetlen esemény vagy ember tehető érte felelőssé, bár kétségtelenül vannak, akik ebből a megosztottságból politikai vagy társadalmi tőkét kovácsolnak. De a felelősség közös.
A gyűlölet leginkább a félelemből táplálkozik. Félünk az ismeretlentől, félünk a másságtól, félünk attól, hogy elveszítjük azt, amink van – legyen az anyagi javak vagy a kulturális identitásunk. Ezt a félelmet táplálják a mesterségesen szított konfliktusok, a torzított tájékoztatás, és az a mindent átható érzés, hogy „mi vagyunk” és „ők vannak”.
Az irigység, mint nemzeti „adottság”?
Sokan mondják, az irigység magyar sajátosság. De valóban így van? Talán inkább arról van szó, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol a bizonytalanság és a kilátástalanság fokozódásával a mások sikere – legyen az bármilyen kicsi – sokakban a saját kudarcaik miatti fájdalmat ébreszti fel. Az irigység a tehetetlenség torz gyümölcse. Nem a másik sikerét akarjuk, hanem a sajátunkat – és mivel azt nem látjuk elérhetőnek, inkább lerántjuk a másikat.
Hová tűnt az ember?
A legtragikusabb talán az, hogy az empátia, a részvét, az elemi emberi jóság mintha elillant volna. A gonoszság nem feltétlenül Dr. Evil-szerű gonosz terveket jelent, hanem azt a fajta hideg közönyt, amellyel elmegyünk a bajba jutott mellett, vagy amellyel egy billentyűzet mögül megnyomorítunk valakit egy kommenttel. Elveszítettük a kapcsolódás képességét. Már nem látjuk a másikban az embert, csak a címkét: „baloldali”, „jobboldali”, „migráns”, „elnyomó”.
Van-e kiút?
Ilyenkor hajlamosak vagyunk a teljes kétségbeesésre, de a helyzet nem reménytelen. Minden egyes ember, minden egyes kedves szó, minden egyes segítségnyújtás, minden egyes megértő gesztus egy aprócska fény a sötétségben.
A változás nem fentről jön, hanem lentről. Belőlünk. Amikor elhatározzuk, hogy nem megyünk bele a hergelésbe, amikor megpróbáljuk megérteni a másik álláspontját (akkor is, ha nem értünk vele egyet), amikor képesek vagyunk a megbocsátásra, és amikor egyszerűen csak jót teszünk a jóért.
Talán még nem késő visszatalálnunk egymáshoz. Talán még nem késő újra embernek lennünk. De ehhez fel kell ébrednünk ebből a mérgezett álomból, és szembe kell néznünk a saját, belső sötétségünkkel is.