- Pusztai Emese évtizedekig újságíró volt, egy időben egy ismert ellenzéki országgyűlési képviselő sajtósaként is dolgozott. A lánya még nem volt 19 éves, amikor 2022. január 5-én kiugrott a belvárosi albérlete második emeleti ablakából. Emese szerint a rosszul kezelt gyógyszerfüggősége és a mentális problémája egyszerre okozhatta Nádja halálát, akit az ezt megelőző másfél évben sikertelenül próbáltak megmenteni.
- Miután az év elején a Telexen megjelent Szél Dávid pszichológus Bízni kellene az öngyilkosságban? című cikke, és ijesztő statisztikák derültek ki az öngyilkossági gondolatokkal küszködő gyerekek növekvő számáról, Pusztai Emese vállalta, hogy egy terjedelmes interjúban mesél a lánya haláláról.
- Végül több részletben beszélgettünk arról, hogy mit értett meg az öngyilkosság lélektanából, mit gondol a szülők és a társadalom felelősségéről, az egyén saját élete feletti döntési jogáról és a hazai ellátórendszer hiányosságairól.
Bízni kell az öngyilkosságban és meg kell érteni az öngyilkosokat, erről szólt Szél Dávid írása. Mostanra te meg tudtad érteni a lányodat?
Hogy Nádja miért tette ezt, azt megértettem. Az öngyilkosok szerintem nem meghalni akarnak, csak nem akarnak tovább szenvedni. Nádja is így volt ezzel. Ezért az öngyilkosokkal maximálisan megértő és elnéző vagyok. Az öngyilkosságot viszont nem tudom elfogadni; vagyis nem tudom elfogadni, hogy egy kamasz a mentális problémái, bullying vagy bármilyen más ok miatt kiveti magát az ablakon. Fontos szerintem, hogy az öngyilkosságról ne általánosságban beszéljünk. Nagyon nem mindegy például az illető kora. Márai Sándor 89 évesen, miután eltemette szeretett Loláját, a San Diegó-i tengerparton fejbe lőtte magát. Már bölcs volt és tapasztalt, egy gazdagon megélt élet után hozta meg a döntést – ez lehet egy elfogadható egzisztenciális-morális döntés. A gyerekek és fiatalok öngyilkosságát, vagyis azt, hogy nem találnak más kiutat a kétségbeesésből, viszont, mint mondtam, nem tudom elfogadni. Márpedig itthon a tizennyolc éven aluliaknál ez a második-harmadik leggyakoribb halálok.
Magadat okoltad valami miatt a halála után? Volt bűntudatod?
Igen, volt, sőt még mindig van. Azt gondolom, hogy meg kellett volna tudnom menteni a kislányomat. Hogy elég okos vagyok, és mégsem tudtam azt az információt megszerezni, amivel lehetett volna rajta segíteni. De reménytelenül tanácstalan voltam. Szinte semmit nem tudtam a függőség természetéről, nem iszom, csak nagyon rövid ideig dohányoztam, az addikcióról nincsenek saját élményeim. És igazából a mentális betegségekről sem volt semmi fogalmam. Ráadásul ebben az időben nagyon sok pénz és energia ment el Nádja függőségére, illetve a függősége elleni harcra, a magánterápiára már alig maradt erőforrásunk. Sokszor eszembe jutott, hogyha több pénzünk lett volna, talán nem így alakul, és talán még több kezelést és orvost ki lehetett volna próbálni, bár ebben sem vagyok biztos, hogy segített volna.
Később találkoztam anyákkal, akiknek a hasonló korú lánya szintén öngyilkos lett, náluk is megvolt ugyanez a bűntudat, hogy valamit nem vettek észre, valamit rosszul csináltak. Egy ilyen történet viszont nemcsak a szülő, a környezet felelőssége, hanem az orvosoké, az egészségügyé, a társadalomé, az államé is. Például amikor Nádja bekerült az ellátórendszerbe, soha nem láttam, hogy ott bárkit különösebben megrázott volna, hogy egy 17 éves kislány min megy keresztül.
Arra végképp senki nem fordított túl sok energiát az orvosok közül, hogy megpróbálja neki elmondani, hogy miért ne haljon meg.
Hogy miért kéne élnie.
Te hogyan próbáltál erről beszélni vele?
Én olyasmiket mondtam neki, hogy mennyi szépség van a világban, mennyi jó dolgot lehetne még csinálni, vagy hogy majd biztosan meggyógyul. De amikor azt mondta, hogy mama, engedj el, mindig lefagytam. Szinte ki akarta belőlem csikarni, hogy jó, akkor tedd meg.
És Nádjának volt vajon bűntudata? Hogy neked mit okoz ezzel?
Neki megvolt a maga baja, ilyet nem vártam volna tőle. Nem is mondtam neki soha olyasmit, hogy velem miért nem törődik. Egyáltalán nem lennék jobban attól, ha tudnám, hogy közben engem is sajnált.
Azért kérdezem, mert a közvélekedés szerint az öngyilkosság mérhetetlenül nagy önzés.
Persze, mert alig tudunk valamit az öngyilkosság és a halálvágy igazi mozgatórugóiról, az elme működéséről. Én egyébként sem tartottam soha önzésnek. Akkor sem, amikor még nem tudtam, milyen öngyilkos hozzátartozójának lenni, és most sem, hogy az vagyok és pokoli dolgokon mentem keresztül. Én mindig azt sajnáltam, aki éppen benne volt ebben. Mert az én szenvedésem össze sem hasonlítható azzal, amin Nádja keresztülment. Azt is szokták mondani, hogy az öngyilkosok gyávák. Mihez? Élni? Biztos nem. Nagyon fontos lenne, hogy ezeket a káros hiedelmeket elvessük, és inkább olyan megértő közeget teremtsünk, amiben az öngyilkosságon gondolkozó fiatalok mernek panaszkodni és segítséget kérni, egy olyan biztonságos teret, ahol bármiről lehet beszélni. És fontos lenne még egy olyan nyelvi közeget is megteremteni, amiben nem „elkövetők” vannak, hanem áldozatok.
Vagyis nem várható el attól, aki szenved és meg akar halni, hogy a döntése előtt legyen tekintettel a szeretteire?
Szerintem nem. De beszéltem olyannal, aki gondolkodott az öngyilkosságon, és nála erős visszatartó tényező volt az, hogy nem akar fájdalmat okozni a családjának. Itt is hangsúlyozom, hogy ő egy felnőtt ember, és egy negyvenéves egészen máshogyan viszonyul a szeretteihez, mint egy impulzív kamasz. A kamaszok mikor gondolnak a szüleikre? Legfeljebb ha félnek a következményektől. A töredékét sem csináltuk volna meg a kamaszkori hülyeségeinknek, ha azon aggódtunk volna, hogy a szüleinknek mit okozunk ezzel.
Mások hibáztattak téged szülőként?
Biztos vagyok benne, hogy voltak, akik azt gondolták, hogy az én hibám. Soha senki nem mondta a szemembe, de éreztem. És talán én is ezt gondolnám másokról. Mert tényleg, hogy a fenébe lesz egy gyerek öngyilkos? Vagy bárki. Emlékszem, mennyire megdöbbent a közvélemény, amikor Anthony Bourdain megölte magát. Hogyhogy senki nem vette észre, mi zajlik benne? Hogyhogy nem tudták megakadályozni. Azért nem tudták, mert ez akkor történik, amikor éppen nem vagy ott. Mert nem tudsz a nap 24 órájában ott lenni. És megtörténik a legjobb házakban, a legjobb családokban, és még akkor is, ha a legnagyobb támogatást kapta valaki. Egy ilyen folyamat annyira komplex, annyira soktényezős, hogyha az egyikre figyelsz, közben már belépett egy másik. Talán Nádjánál is aznap este pont rosszul állt össze minden.
De az öngyilkosságot nem az utolsó pillanatban kell megakadályozni, hanem sokkal korábban, ezt nem győzöm hangsúlyozni.
Mi történt 2022. január 5-én?
Előző este még találkoztunk, elmentünk kettesben vásárolni egy közeli éjjel-nappaliba. Másnap éjjel kiugrott a második emeleti albérletük ablakából. A járókelők hívták a mentőket, akik próbálták újraéleszteni, Nádja a mentőben halt meg. Hogy mi váltotta ki nála akkor ezt az állapotot, az nem derült ki, de a vérében alkoholt és gyógyszert is találtak. Éjjel mindannyiunknak írt chaten egy üzenetet, amit én nagyon sokáig nem bírtam elolvasni. Végül csak az utolsó sort néztem meg, abban azt írta: bocsánat, remélem, még találkozunk. Az előtte lévő üzeneteket még mindig nem tudtam megnézni.
Végül is hogyan jutott el Nádja eddig a pontig? Mi volt az a szenvedés, amitől meg akart szabadulni?
Nádja sokáig főleg marihuánát fogyasztott, azt rendszeresen, egyéb drogokat legfeljebb csak bulikon, ahogy sajnos manapság más fiatalok is. Az öngyilkosság soha nem volt téma, és az sem merült fel addig, hogy bármilyen komoly mentális problémája lenne, bár a kamaszkor neki sem ment zökkenőmentesen. Ezért egyszer-kétszer járt pszichológusnál, de nem derült ki semmi. Aztán 2019 nyarán kipróbálta a nyugtatókat és nagyjából fél év alatt brutálisan rászokott. 2020 januárjában került kórházba benzodiazepin-függőséggel, akkor próbálták először lehozni a gyógyszerről. Amikor onnan kijött, rövid ideig tényleg nem szedte őket, pár héttel később viszont újrakezdte, de nem is egyszerűen újrakezdte, hanem sokkal magasabb dózisban, szinte tömte magába. És már a kórházban antidepresszánsokat, majd antipszichotikumot írtak fel neki az orvosok. Ezután mintha a személyisége is teljesen megváltozott és eltorzult volna, kifordult önmagából. 2020 tavaszán többször vitte mentő a sürgősségire.
Nádja bő két hónap alatt egy öngyilkos bombává változott.
Eleinte csak fenyegetőzött, úgy tűnt, mintha zsarolni akarna. Amikor arról beszélt, hogy úgyis felvágja az ereit, vagy kiugrik valahonnan, dühösnek, kétségbeesettnek tűnt, és néha látszott rajta, hogy képes is lenne megtenni. Ezután újra kórházba került, addiktológiára, innen két hét után eljött.
Végül elvittük egy magán-gyerekpszichiáterhez, ő figyelmeztetett minket, hogy a kamaszok viszonya az öngyilkossághoz nagyon más, mint a felnőtteké, mert ők könnyebben képesek behúzni magukat egy olyan spirálba, hogy ténylegesen meg is teszik. Pedig igazából nem akarnak meghalni, sőt azt sem tudják, hogy mi az. Ez a pszichiáter javasolta azt is, hogy legyünk kicsit engedékenyek. Nádja ekkor különköltözött, és rövid ideig jobban volt. Aztán egy idő után már minden alkalommal összerándult a gyomrom, amikor megszólalt a telefonom. Egyre többet mondogatta, hogy meg akar halni, mert szenvedés neki az élet.
Volt, hogy felhívott és azt mondta, jaj, mama, megint arra ébredtem, hogy élek.
Legszívesebben befogtam volna a fülem, annyira rettegtem ezt hallani, és elképzelésem sem volt, hogyan tudnék neki segíteni.
Milyen lány volt Nádja?
Tudom, hogy minden anya ezt mondja, de ő tényleg különleges és vagány kislány volt. Rengeteg barátja volt, a fél város ismerte, az ujja köré csavart bárkit. Miközben elég szókimondó is volt, mindig kiállt magáért és másokért, és mindenről határozott véleménye volt. Imádott utazni, 16 évesen már egyedül ment ki a barátaihoz Izlandra és Hollandiába. Imádott sütni-főzni is, nagyon szerette az édességeket meg a mexikói ételeket. De a zene és az éneklés volt a mindene. Szinte csak fekete cuccokban járt, Amy Winehouse volt a nagy ikonja. A másik az Arctic Monkeys, imádta a koncertjüket a Szigeten. Az utolsó időszakban rengeteg tetoválást csináltatott, az egyik kedvenc számának a címét, az I’d Rather Go Blindot is a karjára varratta. És persze rajongott az Eufória sorozatáért is, tökéletesen azonosult Zendaya karakterével, aki a szorongásai elől önpusztító drogozásba menekült. Magát látta ezekben. Ugyanabba a sötét és depresszív világba vezették, amiben ő is élt. A romantika korában az ilyen művek öngyilkossági hullámot indítottak el, Nádjában is biztosan felébresztettek valamit. Pedig az öngyilkosságot szerintem tilos lenne romantizálni. A szórakoztatóiparnak nagyon óvatosan kellene bánnia ezekkel a témákkal.
A közvélekedés szerint a szerhasználó, potenciális öngyilkos tinédzserek inkább elhanyagoló, mint szerető családokban nevelkednek.
Sok minden van a köztudatban, ami nem igaz, ez is ilyen valószínűleg. Nádján kívül van három, idősebb gyerekem, és a Nádja iránti szeretet az egész családunk részéről száz százalékig megvolt, ezzel nem volt semmi probléma. A kapcsolatom Nádja apukájával nehéz volt, akkor már több éve nem éltünk együtt, de erről nem szeretnék többet mondani. Nádja és az apukája viszont nagyon intenzíven szerették egymást, túlfűtött és ellentmondásos kapcsolat volt az övék. Tényleg minden családban vannak csontvázak, nálunk ilyenek, máshol másfélék. De az, hogy a gyerekünk kiugrik az ablakon, sehogy se következett volna az életünkből.
Mennyire maradtál magadra ebben az időszakban?
A nagyobb gyerekeim minden tőlük telhetőt megtettek, mégis valahogy mindannyian együtt voltunk egyedül ebben a tragédiában. A környezetünkben lévőknek, azt hiszem, fogalmuk sem volt igazán, hogy mi történik velünk. Mi meg egyszerűen nem tudtuk, hogy mit tehetnénk. Volt orvos, aki mikor Nádja őrjöngött, azt mondta, hívjak rendőrt vagy a gyámhivatalt, és ne engedjem vissza a lakásba, mert meg kell tapasztalnia, hogy milyen, ha elmegy a falig. Voltunk párszor szülőcsoportban, ahol függő gyerekek szülei elmesélték, hogy előfordult, hogy nekik is azt javasolták, hogy engedjék a saját útjára a gyereküket, hadd tapasztalja meg, milyen, ha elengedik a kezét, hátha akkor majd megváltozik. Felnőtt embereket szoktak ilyen válaszút elé állítani, de egy kamaszt kirakni az utcára? Szerintem ez elég lelketlen, nem mellesleg törvénytelen. Azt, hogy valaki így, mint Nádja, egyedül marad a szenvedésével és senki nem tud rajta segíteni, kétségbeejtőnek látom.
Mégis, akkor hogyan lehet jól támogatni egy szuicid hajlamú tinédzsert? Vagy mit javasolnál a hasonló helyzetű szülőknek a jelenlegi tudásod alapján?
Elsőként azt javasolnám, hogy szeressék a gyereküket, olyankor is, amikor nem könnyű. Ne lökjék el maguktól. Ölelgessék és puszilgassák, amennyit csak lehet. Másrészt alakítsanak ki olyan környezetet a családjukban, ahol a kamaszok nem félnek, és bátran beszélhetnek az érzéseikről és a gondolataikról. Harmadrészt pedig álljanak ki a gyerekükért az egészségügyben is: ne adják fel, hogy megtalálják a megfelelő orvost, a megfelelő intézményt, informálódjanak, és tegyenek fel kérdéseket a kezelésükkel kapcsolatban. Ja, és végül ne felejtsék el, hogy a kamaszok milyen veszélyben vannak, hiszen az agyuk még fejlődik. Márpedig ez fontos tény az impulzuskontroll, a döntéshozatal, és az előrelátás szempontjából. Hajlamosak hirtelen cselekedni, nem törődni a következményekkel, és nem gondolni a jövőre. Ezért kell vigyázni rájuk.
Az előbb már utaltál az egészségügy felelősségére. Neked milyen tapasztalataid voltak az ellátórendszerben?
Néha találkoztunk segítőkész személyzettel, de alapvetően azt láttam, hogy az egészségügy túl könnyen lemond ezekről a fiatalokról. Amikor Nádját bilincsben vitték be a kórházba az öngyilkossági kísérlete miatt, fél nappal később megkérdezték tőle, hogy meg akarja-e még ölni magát, mire ő azt mondta, hogy nem akarja.
Ezután ráírták a kórlapjára, hogy már nincs szuicid késztetése, hazamehet.
Olyan is volt, hogy simán hazasétált a sürgősségiről, és senkit nem zavart. Vagy amikor a 17 éves gyerekem megszakította a kórházi kezelést, azt felnőtt döntésnek tartották, és a megkérdezésem nélkül engedték neki. Majd felhívtak, hogy mivel még nincs 18, menjek érte, mert nem mehet el egyedül.
Nádjánál végül is diagnosztizáltak mentális betegséget?
A halála előtti másfél év orvosi dokumentációjában a mentális betegségek legkülönbözőbb kódjait lehet megtalálni a szorongásos zavartól a depresszión át a bipoláris zavarig, de valahogy ezekről sosem volt szó a kezelései alatt. Mostanra rengeteg szakirodalmat olvastam a témában, és tudom, hogy az öngyilkosságok jelentős részében kezeletlen, rosszul kezelt, vagy fel nem ismert mentális betegség áll a háttérben, és vannak bizonyos betegségek, amiknél különösen nagy a befejezett öngyilkosságok aránya. Nádja sokféle gyógyszert kapott, és többször volt olyan érzésem, hogy összevissza. Mintha valakinek éppen eszébe jutott volna, hogy ezt a szert még nem próbáltuk ki, akkor most próbáljuk. A külföldi szakirodalom ebben a korban elsősorban kognitív viselkedésterápiát, vagy más, verbális alapú terápiát javasol, a gyógyszeres kezelést csak kiegészítésként, ha muszáj, és szoros felügyelet mellett. Ezzel szemben Nádját ilyen terápiákkal sosem kezelték. Ráadásul mindig felnőtt intézményekbe került, ahol a kórtermében nem is fiatalokkal, hanem sokszor idős nénikkel volt együtt.
Nádja halála után négy hónappal egyébként én is bekerültem a pszichiátriára. A migrénem, ami korábban is gyakran okozott nálam pánikrohamot, felerősödött, nagyon erős szorongás- és pánikrohamok törtek rám. Két hónapot töltöttem a Nyírőben, ami nagyon sokat segített. Az osztályon többekkel is találkoztam, akik megpróbáltak meghalni, de sikerült megmenteni őket. Általában nem is emlékeztek arra, hogy mi történt, mert vagy pszichotikus állapotban voltak, vagy valamilyen szer hatása alatt álltak. És többen azt mondták, megkönnyebbültek, hogy nem haltak meg.
Ezt milyen volt hallanod?
Rettenetes, megszakadt a szívem. Sosem fogok szabadulni a gondolattól, hogy mi van, ha Nádja is rögtön megbánta. Hogyha egy pillanatra a tudatánál volt, akkor mit élhetett át. Nem tudom elmondani, hogy mennyire nehéz ebbe belegondolnom.
Szerinted akkor mégis mi kellene ahhoz, hogy hatékonyabban lehessen megelőzni a kamaszok öngyilkosságát?
Az, hogy a rendszer ne mondjon le ilyen könnyen azokról, akik úgy érzik, hogy nem bírnak tovább élni. Hogy kapjanak elég segítséget ahhoz, hogy el se jussanak a végzetes pillanatig. Én azt látom, hogy Magyarországon jelenleg ezt a segítséget sokszor nem kapják meg. Ennek a cikknek a végén is biztosan ott lesz majd az a keretes rész, hogy aki segítségre szorul, hívja ezt a számot. És biztos, hogy voltak már, akiket ez megmentett, de szerintem ne ez legyen az első információ, amivel egy öngyilkosságot fontolgató ember vagy a hozzátartozója szembesül. Hanem az iskolákban, ellátóhelyeken kellene megfelelően felkészíteni az embereket, hogy tudják, milyen eszközeik vannak. És persze legyenek meg az eszközök, erőforrások.
És szerintem mint közösség nem vigyázunk eléggé a gyerekeinkre. Akár balesetben, akár öngyilkosság miatt hal meg egy gyerek, ők a társadalom számára mind egy elfecsérelt élet. Durván hangzik, de ekkorra már rengeteg időt, pénzt, energiát rakunk a gyereknevelésbe, és nemcsak mi, a családja, de a közösség, az állam is sok erőforrást használt fel: az óvoda, az iskola, a tanárok, a sport – ez mind hasztalan volt.
A tavaly meghalt, gyógyíthatatlan beteg Karsai Dániel azért küzdött, hogy mindenkinek legyen joga a saját életéről dönteni. Karsai ügyét milyen érzésekkel követted?
Azt gondolom, hogy senki nem ítélkezhet ebben a kérdésben, aki még nem érzett olyan fájdalmat és szenvedést, ami már elviselhetetlen, ami már a méltóságot sérti. Az ilyesmi olyan tartományban van, amire már nem érvényesek az élet hétköznapi szabályai. Az is nehéz ebben, hogy
biztosan azt sem állíthatjuk, hogy ennél még meghalni is jobb, mert nem tudjuk, hogy milyen a halál.
Ha biztosan tudnánk, hogy az valami jó dolog, akkor tömegével végeznének magukkal az emberek, és az, hogy nem tudjuk, jelentős visszatartó erő. Én például most is ugyanúgy aggódom Nádjáért, mintha élne.
Az öngyilkosság és az eutanázia vallási-etikai felvetéseit nem is tartod relevánsnak?
Sem az eutanázia, sem az öngyilkosság nem erkölcsi döntés – hanem egy végső válasz a kibírhatatlan szenvedésre. Nádját egy katolikus pap búcsúztatta el, ő azt mondta, hogy Nádja nem bírta el a terheit, nem kapott ehhez elég segítséget. Ez a pap teljes megértéssel fordult felé, és ki is kértem volna magamnak, ha nem ezt teszi. De itt sem tudok eltekinteni attól, hogy Nádja szinte gyerek volt, és számomra a gyerekekre nem ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a felnőttekre. Egy gyilkos gyerekre sem ugyanaz érvényes. Sőt, azt a gyereket, akiből gyilkos lesz, ugyanúgy magára hagyta a társadalom, mint tulajdonképpen egy öngyilkost.
Szél Dávid írásában az öngyilkosságot, az eutanáziát és az abortuszt hasonló problémakörökként említi. Erről mit gondolsz?
Annyiban valóban összetartoznak, hogy olyan végletes egzisztenciális pillanatokat ragadnak meg, amikor az ember beavatkozik élet és halál dolgába. És mindhárom esetben felmerül az egyéni döntés szabadsága. De ha jobban megvizsgáljuk, akkor hatalmas különbségek is vannak köztük. Az abortusznál az ember egy másik életről, pontosabban másvalaki haláláról dönt. Ezért én ezen a ponton túl az abortuszt kivenném a hasonlítgatásból. Az eutanázia és az öngyilkosság viszont a testi és lelki szenvedésről szól: míg az előbbinél elfogadjuk a gyógyíthatatlan hozzátartozónk döntését, sőt hozzá is segítjük, hogy véget vethessen az életének, az öngyilkosság ezzel szemben valaki intim aktusa, amiben teljesen egyedül van, pontosabban egyedül marad. Nem búcsúzik el a családjától, a szeretteitől, és őt sem tudják még utoljára megölelni.
Az eutanázia pont arról a garanciáról szól, hogy valaki tiszta fejjel hozta meg a döntést a haláláról, és egy olyan halálmódot választott, ami kontrollált és fájdalommentes. Az öngyilkosság ezzel szemben legtöbbször egy tünet, egy mentális betegség tünete, és nem a valódi, torzulás nélküli szabad akaratról szól. Az öngyilkos gyakran az őrületig fokozódó pszichés állapotban van, előfordul, hogy nem is józan. Legalábbis én ezt hallottam a kórházban megismert betegeknél, és ezt tapasztaltam Nádjánál is. Szerintem a normális társadalmakban az öngyilkosságot megelőzni akarják, míg az eutanáziát jóváhagyják és kísérik.
Ezek szerint a súlyos mentális problémával küzdőknek nem adnád meg a kegyes halál lehetőségét?
Hatalmas a dilemma, mert a szenvedés az szenvedés, legyen testi vagy lelki. Sőt azt gondolom, hogy a lelki szenvedést szinte lehetetlen fájdalom-csillapítani. Ugyanakkor ha Nádjára gondolok, az is elképzelhetetlen számomra, hogy az eutanáziát kiterjesszék a mentális betegekre.
Az öngyilkos hozzátartozójának a gyásza mennyiben speciális?
Nem hiszem, hogy a gyász maga más lenne, mint egy természetes halál esetén. Mert mi a gyász? Olyat szeretni, aki már meghalt. De annyiban mégis csak más, hogy öngyilkos hozzátartozójának lenni azt jelenti, hogy az életed folytonos önvád.
Neked mi segített a feldolgozásban?
Az, hogy rengeteget olvastam a gyászról. Olyanokról például, hogy milyen biológiai változásokat okoz a gyászolóban a veszteség: megváltoztatja az agyműködést, a stresszhormonok felborítják a hormonegyensúlyt, romlik a rövid távú memória és a koncentráció. Ezeken én is átmentem, de így, hogy olvastam róla, már nem féltem tőlük, és enyhültek is a tünetek. És hát, Driss, a francia buldog, akit még Nádja vett magának terápiás kutyának. Neki nem tudott segíteni, nekem viszont azóta az egyik legfontosabb lelki támaszom.
Beszélsz másoknak a lányod haláláról? Elárulod idegeneknek, hogy mi történt vele?
Ha azt kérdezed, hogy szégyellem-e elmondani, hogy öngyilkos lett a gyerekem, természetesen nem. Azt semmiképp, hogy ő így döntött. Azt szégyellem, hogy nem tudtam megmenteni, és talán megvan bennem is a túlélők szégyene, hogy miért én vagyok itt, ő meg nincs. Tabut nem csinálok belőle, sőt arra bátorítok mindenkit, hogy kérdezzen. Elárulom, hogy én nagyon szeretek Nádjáról beszélni. De kevesen kérdeznek, amin nem csodálkozom. Egy gyerek elvesztésére alig vannak szavak. Az anya fájdalmánál a keresztény kultúra sem ismer nagyobb fájdalmat, Mária fájdalma megrendítő. Nádja elvesztése nekem a fájdalom non plus ultrája, az én über Hirosimám.
Egyébként nagyon bénák vagyunk a gyászolókkal. Én is, még mindig. De ez nem is csoda.
Mára olyan távolra száműztük a mindennapokból a halált, hogy még a szex szélsőséges formáiról is könnyebb diskurálni.
A halál illetlenség, és aki gyászol, annak illetlenség róla beszélnie, mások pedig úgy érzik, hogy illetlenség róla kérdezni. De tudod, mit? Ha nem tudsz mit kérdezni, csak ültesd be a gyászolót az autódba, menjetek el egy cukrászdába, és hívd meg egy csokitortára.
Nádja halálának van valamilyen, számodra megnyugtató tanulsága?
Valaki, aki kiskora óta ismerte és szerette Nádját, egyszer azt mondta nekem, hogy sorsok vannak. Ebben a mondatban például van valami megnyugtató. Mert néha arra gondolok, hogy tulajdonképpen Nádja olyan sok mindent megélt. Nem egy teljes életet, mert nem lett anyuka, nem lett feleség, nem járt egyetemre, és nem lett politológus meg énekes, amit annyira akart. De a szenvedésében is olyan gazdag belső világgal élt, aminek én a közelébe sem érek. És igen, néha még azt is tudom gondolni, hogy az élete ezzel a lezárással volt kerek, és ebben van valami szép. Tehát a két igazság egymás mellett létezik: így volt teljes az élete, és mégis meg kellett volna őt menteni.
Ha ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot! Krízishelyzetben lévő gyerek esetében kérjen segítséget a mobilról is ingyenesen elérhető 116-111 telefonszámon vagy online cseten! Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt, mielőtt kárt tenne magában. Ha másvalakiért aggódik, ezen az oldalon talál tanácsokat, mit tud tenni. Krízisben, bajban érintett gyermekeknek: Kék Vonal Lelkisegély-vonala: 116-111, bármely hálózatból 24 órában elérhető, ingyenes, anonim telefonvonal 24 éves korig. Kék Vonal chat és online konzultáció: https://kek-vonal.hu/fiataloknak; Krízisben, bajban lévő gyermekért érzett aggodalom esetén: Segélyvonal az Eltűnt és Bántalmazott Gyermekekért: 116-000, bármely hálózatból 24 órában elérhető, ingyenes, anonim telefonvonal aggódó felnőtteknek.
Forrás: telex.hu