A Nemzeti Színház Diana Dobreva rendezésében, a 12. MITEM keretében játssza Oscar Wilde egyfelvonásos tragédiáját, a Salomét. A bolgár rendezőnő szerint az előadás nem egy megszokott repertoárdarab, hanem sajátos küldetéssel bíró alkotás, amely „arra emlékezteti az embereket, hogy a szeretet erősebb a halálnál, és hogy a szeretet Isten nélkül nem lehetséges”.
Oscar Wilde ír költő és drámaíró 1893-ban alkotta meg a Bibliából ismert történet színpadi változatát, amelyet eredetileg francia nyelven publikált. A darabot 1896-ban mutatták be Párizsban, de a briteknél sokáig nem kerülhetett színpadra, mivel a bibliai alakok ábrázolását a korabeli cenzúra nem engedélyezte. A bemutatóra 1931-ig kellett várni, Wilde műve azonban bejárta Európát. Richard Strauss 1905-ben operát írt belőle, és több filmes feldolgozás is készült a darabból.
A „nemzetis” Salome is a jól ismert bibliai történetet dolgozza fel: Salome, a fiatal zsidó hercegnő végzetes vonzalmat érez Jochanán, azaz Keresztelő Szent János iránt, a próféta azonban visszautasítja a nőt, ami bosszúvágyat szül, Jochanán feje pedig egy ezüsttálcán végzi.
Érzéki, mégis szent
Ez a rövid, de rendkívül intenzív darab „egyszerűen remekmű” – fogalmazott egykor Ábrányi Emil költő. A Salome tömör mű, ennek ellenére tökéletesen érzékelteti a kor feszültségeit, az érzékiség és a legszentebb lemondás kontrasztját.
Diana Dobreva szerint
a Salome olyan világról mesél, amely még nem érett meg az Örömhír befogadására. Egy világ, amely elutasítja a hírnököt, mielőtt felismerné az üzenetet.
Tabajdi Anna Saloméja ártatlan, de tudatos hős. Szinte még kislány, de már érett nőként kommunikál, és adja a világ tudtára, hogy mit akar. Konkrét elképzelései vannak az életről, vágyairól és érzéseiről, legalábbis úgy tűnik. A háttérben zajló anyai befolyást fontos szem előtt tartani… Tabajdi hihetően játssza el Salome karakterét, és bár kevés szövege van, kimért mozdulatai magukért beszélnek.
Szűcs Nelli játssza Heródiást, Salome anyját, aki egy önző, parázna asszonyként jelenik meg, holott ennél sokkal komplexebb karakter: a hősszerelmes nő megformálásából ebben a darabban hiányzik a gyengéd érzékiség, inkább a túlfűtött érzelmek dominálnak. Bár a nézők látják és érzik, hogy Heródiás halálosan szerelmes, nem tudunk együttérezni a karakterével, aki mindenkit elmar maga mellől.
Így készült
Diana Dobreva színpadi változata bibliai idézetek és Alekszander Szekulov írásainak felhasználásával készült. A magyar szöveget Szini Gyula és Kosztolányi Dezső fordításának figyelembevételével írta Kozma András.
A Berettyán Sándor által megformált Jochanán nem sok vizet zavar, csakúgy, mint a testvére, Berettyán Nándor Narrabothja, az ifjú szíriai karaktere sem. Szerepük – főleg Jochanáné – létfontosságú a darabban, de inkább szobrok, semmint élő emberek jutnak róluk az eszünkbe. Persze Jochanán karakterének pont ilyennek kell lennie: egy misztikus, már-már emberfeletti lénynek, aki szimpla jelenlétével elbűvöli a halandót.
A Heródes Antipászt, a zsidó fejedelmet (és tetrarchát) Trill Zsolt formálja meg, akinek talán a legtöbb szöveg és szerep jut az előadásban, és szinte végig ordít. Nem hangosan beszél, hanem ordít, ami egy idő után már borzasztóan idegőrlő, és a zenei elemek sem elegek ahhoz, hogy elnyomják az erőltetett kiabálást. A karakter kettős érzéseket vált ki belőlünk: hol kegyetlen és erőszakos alak, hol pedig egy szánni való, gyáva uralkodó. Kétség sem fér hozzá, hogy Trill egy összetett tetrarchát ad a közönségnek.
Mellettük zsidó férfiak, táncosnők, őrök és a hóhér is fel-feltűnik, akik csillogó szettjeikben, elegánsan ellensúlyozzák a sötét színpadot, amely majdnem két órán keresztül ad helyet a történéseknek.
Ami a látványvilágot illeti, a szereplők nem a bibliai korból való alakok:
modern, napjainkban hordott ruhákat viselnek (jelmeztervező: Marina Rajtcsinova), a kortalan hatást pedig a térhasználat is erősíti. Az erőteljes vizuális és fényhatásokkal operáló térben (amelyet egyszer sem rendeznek át, legfeljebb egy-két kiegészítő elemet adnak hozzá) multimédiás üzenetek és bibliai szövegek jelennek meg, ezzel is közérthetőbbé téve mind a történetet, mind a befogadást.
A darab egyetlen felvonás, és végig a tömörségre törekszik: az egyszerű színpadkép (díszlettervező: Mira Kalanova) és a könnyen követhető narráció is ezt igazolja. A történet végig érthető, nincsenek benne felesleges epizódok, ugyanakkor sok megdöbbentő jelenet, azaz „wow-faktor” is van benne, amikor a közönség hangosan ledöbben vagy elcsodálkozik a történet brutalitásán.
Sajnos az is igaz, hogy egyes jelenetek rétestészta-hosszúságúra nyújtott, dialógusszinten ismétlődő részek, amelyek idővel unalmassá válnak, ezeket érdemesebb lett volna kicsit összerántani. Az előadás ugyanakkor hozza, amit elvártunk tőle: az időhúzós jeleneteket leszámítva lényegre törő, vizuálisan érdekes és alapvetően izgalmas darab.
(Borítókép: Salome c. előadás. Fotó: Nemzeti Színház / Facebook)
Forrás: https://index.hu/